Valós félelem


Aznap, mikor végre hazaértem, és beléptem a szobánk ajtaján, remegett az egész testem.
Este volt már. A tv-ben egy magyar sorozat ment, ami egy igen vékony rendőrlány növendékről szólt.
Aki mindig lekaratézta egy nagy sikoly mellett a rosszfiúkat, az ő neve, és egyben a sorozat címe is Linda volt.
Nekem tetszett ez a sorozat, mivel sok humor is volt benne. A párom a fotelből épp ezt nézte, mikor megszólaltam:
- Ma én is Lindát játszottam.
#
Évekkel ezelőtt, november utolsó napján történt az egész. Ezt soha nem fogom elfelejteni!
#
A napom sem kezdődött valami jól, mikor zárni akartam a lakás ajtaját, a kulcsom kiesett a kezemből.
Persze, mert kapkodtam, hogy elérjem a buszt. Az idő is esőre állt, ami teljesen elrontotta a hangulatomat.
Ráadásul péntek volt, ami nálunk egy zsúfolt napot jelentett és dupla munkaidőt.
A rendelést nyolckor kezdtük el, de én már ott voltam mindig egy órával előbb.
Csernus doktor általában pontosan odaért a rendelés kezdetére.
A betegek többségét már jól ismertem, és a bajaikat is. Többnyire az állapotukat ellenőriztük és a gyógyszereiket írtuk fel, csak néha volt közöttük egy-egy komplikáltabb eset.

A rendelést este hét órakor fejeztük be.
- Viszlát Jolika, köszönöm a mai segítséget. -mondta a háziorvos
- Viszlát Csernus doktor! - mondtam, és ő elment.
Én még ott maradtam, rendbetettem a használt dolgokat. Helyükre raktam és elzártam, amiket nem szabad elől hagyni:
gyógyszerek, segédeszközök, iratok stb.

A rendelő egy családi házban volt kialakítva, amely előtt egy nagy kert volt sok bokorral és fával.
Sajnos, eléggé el volt hanyagolva, ami így este a sötétben félelmetesen nézett ki.
Becsuktam a rendelő bejárati ajtaját, de előtte felkapcsoltam a kinti világítást, ami éppen csak arra volt elég, hogy látszódjon az épület.
Viszont a hepehupás utat már nem világította meg.
Nem vagyok egy félős alkat, de amikor a hátsó ajtón kiléptem, valami megmagyarázhatatlan félelem volt bennem.
(Olyan érzés ez, mint amikor az ember érzi, hogy valami rossz fog vele történni.)
Ráadásul az ócska kapuig, -melyet már régóta be sem csuktak- ez a hosszú, rossz kocsiút vezetett a háztól.

Körülnéztem, nem láttam senkit, mégis az volt az érzésem, nem vagyok egyedül.
Tisztes távolságra a bokroktól, az út közepén elindultam. Siettem, közben jobbra-balra tekingettem. Elhagytam a kertet, kiértem az utcára, megkönnyebbülve fellélegeztem. Fölösleges volt a félelmem!

Részben az előzmények miatt, és azért, hogy elérjem a buszt, gyorsan szedtem a lábam.
A buszmegálló jóval odébb volt a főúton, és mindenképp oda kellett időben érnem, mert át kellett szállnom még egy másik csatlakozásra is, ami hazáig visz.

A gyalogút elég keskeny, az egyik oldalán egy nem túl mély árokkal, ami kicsit széles volt, a másik oldalon a telkeknek a kerítései. Olyan furcsa nagy csend volt, csak némelyik ház ablakában láttam fényt, de azok is beljebb voltak.
Most a megszokott ugatás is hiányzott, máskor szinte minden kerítésen belül acsarkodva, ott futkostak a kutyák, -vagy csak én voltam csendesebb és nem vettek észre?- újra erősödött bennem a félelem.
Megörültem, amikor megláttam távolabb egy felém közeledő férfit, -nem vagyok mégsem egyedül-
Magas volt, rajta egy sárgás színű munkaruha.
Hátra pillantottam, de sehol nem volt rajtunk kívül senki, és a pillanatnyi öröm után a nyomasztó érzés jött elő megint.
-Jó lenne kimenni a kocsiútra, gondoltam-
Ebben viszont az árok meggátolt, nem volt a közelben kivezető híd. A férfi egyre közelebb ért, a gyenge világítás ellenére már elég jól láthattam a sötét színű kötött sapkáját, mélyen a fejére húzva, az arcán több napos sötét borosta.
Mikor karnyújtásnyira voltunk egymástól, én jobbra próbáltam kikerülni, ekkor hírtelen mindkét kezével a nyakam felé kapott.
Közben olyan hangot hallatott, amitől végigfutott rajtam a hideg! ”Hhhrrr!”
Mai napig nem tudom, honnan volt erőm, vagy bátorságom, de teljes erőből, lendített ököllel megütöttem a fejét valahol. Hol érte az ütés, nem tudom, de a kezem nedves lett.
A támadóm megtántorodott, nekiesett a kerítésnek, az árkot úgy ugrottam át, hogy nem is gondolkodtam azon, bele is eshetek.
Rohantam, és közben hátrafelé kiabáltam valami nagyon bátornak tűnő szitkokat.
Végre kiértem a buszmegállóhoz, ahol több ember is volt, próbáltam elmondani mi történt, de nagyon nehezen ment, alig kaptam levegőt.
Ekkor megláttuk a rendőrség járőr kocsiját, -éppen arra cirkált- megállítottuk. Elmondtam mi történt, ekkor már kicsit nyugodtabb voltam és azt hiszem, használható személyleírást adtam a támadóról.

Pár nap elteltével kiderült, nem véletlenül cirkáltak a környéken a rendőrök. Hosszú idő óta kerestek valakit, akit „fojtogató” néven emlegettek. Több nőt támadott már meg.
Nekem szerencsém volt!

2006-01-07