Csendes katarzis
/Egy találkozó emlékére/


Itthon vagyok, csendben, egymagam. Még friss az élmény, agyamban zakatol, mint a vonat mivel tegnap utaztam.
Miután a Barátokkal eltöltött hosszú hétvége boldogságát kis bőröndömbe csomagoltam, és egy utolsó búcsú puszit dobtam a peronon várakozó barátaimnak, és a fáradtságtól bágyadtan helyet foglaltam, a vonat lassan, nehézkesen elindult, mintha érezte volna lelkem rezdüléseit. Körbenéztem. A kocsi majdnem üres volt. Rajtam kívül talán még hárman utaztak valamilyen cél felé. Néztem őket. Csendben, mozdulatlanul, csukott szemmel pihentek.
Én is gondolataimba merültem. Amint peregtek az események, melyek még alig, hogy elmúltak, s máris szép emlékek, szívem tájékán egyre nagyobb, egyre hevesebb öröm hullám igyekezett kitörni. Olyan érzés kerített hatalmába, mit még soha nem éreztem! Szerettem volna táncra perdülni, világgá kiáltani, az utastársaimnak elmondani, elmesélni azt a csodát, azt a rengeteg jót, amit kaptam – e rövid három nap alatt.
Hallottam a hangosbemondóban egy kedves női hang megszólít. Köszönt engem. Pedig nem is ismer.
- De jó! –gondoltam. – Hát ő is örül nekem!?
Ahogy lelkem vidámodott, a vonat is egyre vidámabban haladt. Az ablakból láttam, hogy a házak, a fák és a táj, mind arrafelé szalad, amerről én jövök, s ahol a barátokat hagytam.
Hamar besötétedett. Már nem láttam odakint semmit. Elővettem legféltettebb kincsem, egy gyönyörűséges kis könyvet, melyben a szavak sokasága, mondatok füzére, versszakok tömege mögött rejtőzik egy kedves, aranyos, érző ember. Talán a barátom… Igen! A barátom, és büszke vagyok rá! A három nap emlékei közül, ez a legfrissebb emlékem. Alig, hogy megszületett.
Most itthon elmélkedem, és levélben már beszámoltam barátnőmnek. Ettől az egész, kicsit eltolódott hétvége, minden élményével együtt újra hatalmába kerített. Szerettem volna szállni, szabadon, valahová, ahol velem örülnek! Ahol érzik azt, amit én érzek! Beám érezte! Érezte és velem örült! Szinte ujjongtunk!
Katartikus, felemelő érzés volt az, amit a mesélés, az emlékezés újra kiváltott belőlem. Szívem nőni kezdett! Egyre tágasabb és mélyebb lett! Kinyílt, s virágos mezejére léptem. Minden, és mindenki elfért benne. Muszáj volt tágulnia, különben az öröm talán szétfeszíti!
Mikor útra keltem, hogy találkozhassam ismerős és ismeretlen Barátaimmal, még nem gondoltam, hogy ekkora élményben lesz részem! Most egyedül vagyok itthon, örömömet legfeljebb a békésen szundikáló kutyámmal oszthatnám meg, ki füleit hegyezve, farkát csóválva figyelné, hallgatná szavaimat! Adnék neki egy jutalom falatkát, hiszen az ő kis agyában ez okoz katartikus örömöt.
De hagyom, had aludjon! Én meg örülök magamban. Örült velem barátnőm, örültek barátaim, akiknek köszönhetem ezt a feledhetetlen, élménnyel teli hétvégét.
/ Szabó Gitta: 2006.05.04 /