Cicellke
(Anyósom emlékére)


Gyalog mentek a pályaudvarra. Cicellke belekapaszkodott az egyenruha ujjába, büszkén lépegetett az embere mellett. Arcát néha fel-felemelte rá, mosolygó imádattal, de rajta még fellelhetőek voltak az előbbi sírás nyomai. Szemhéja kissé duzzadtan pirosodott, de ez úgyse tűnik fel senkinek, mert megszokták már az ismerősei, hogy sokat sírdogál. Az idegenek meg nem számítanak. Akármilyen nagy is a bánata, az a fájdalom elfogadta társnak a boldog rajongást, amit ez a csinos, és annyira szeretett férj kiérdemelt.

Nagyon büszke is volt rá! Imre vasúti - azaz forgalmista, a Magyar Királyi Államvasutak szolgálati ágánál hivatásszerűen tartós alkalmazásban. Igen fontos poszt ám az, amit betölt. Nélküle isten tudja, mik történnének az össze-vissza síneken, amik behálózzák az országot…Aztán meg jó állás ez, nyugdíjas szolgálat.
A baj csak az - a másképp boldog életükben - hogy már hét hosszú éve csak várják-várják az áldást. Hiába tette nagy gonddal otthonossá a pici házat Cicellke, abból egy valami elviselhetetlenül hiányzott - nem töltötte be gyereksírás.
Az orvos szerint soha nem is kerülhet áldott állapotba, ha csak valami csodás változás nem történik a szervezetében, mert - egyenlőre - egy serdületlen lánykáéhoz hasonlatos az, holott az asszonyka felett elszállt már harminc év.
A rokonok – igaz –, úgy vigasztalták:
- Nem szabad elkeseredned Cili, hiszen még olyan fiatalka vagy! -
Ő nem így érezte, és egyfolytában kesergett emiatt. Forgolódott a tükör előtt, ha senki nem látta, és nem tudta megérteni, hogy belül mi a lehet a hiba, hiszen a tükörből egy érett szépasszony nézett vissza, minden fontos idomával feszítve a könnyű kis ruhát.
Imre szerint jó ez így, legalább minden szeretetével egyedül őt kényeztetheti. De tudta Cicellke, hogy ebben több volt a vigasztalás, mint az igazság.
Édesanyjának volt egy öccse, aki csak három évvel volt idősebb nála, és már a második gyermeküknek a születése miatt utazik ő most Jászberénybe. Hiába óvta volna Imre az újabb babanézéstől. Már harmadik hónapja próbálja győzködni, hogy ne utazzon oda, az csak a falra hányt borsó.
- Miért jó az neked, ha fájdítod a szívedet? -
- Á, nem számít az, de nincs nagyobb gyönyörűség, mint az a finom baba illat, puha kis ártatlan lélek…Miért sajnálod tőlem, hogy legalább a karomba vehessem?
- Dehogy sajnálom, menj, ha ez kell neked! – egyezett bele a még gyermektelen férfiak értetlenségével, csupán Cicellke nyugalmáért aggódva.
Egy pillanatra magához ölelte asszonykáját a szolnoki peronon, aztán az fellépkedett a vonat lépcsőjén. Integetett is a lehúzott ablakból, míg élete párja bele nem veszett a hajnali párás távolságba.

Szapora léptekkel tette meg a rövidke utat a berényi állomástól, a magas kerítésig. Ott megállt kicsi időre, izgatottan doboló szívére szorította a tenyerét. Csak a keresztelőn látta egy pillanatra az újszülöttet, azóta nem érezte elég erősnek magát egy igazibb találkozáshoz. Aztán benyitott a sarkot levágó üzletajtón, ami felett a tábla büszkén lengett:
„ Kocsis János András
kerékpár és alkatrészkereskedő”

Kocsisék mindketten egy vevő körül forgolódva, észre se vették rögtön, hogy a betérő nem egy idegen. A sarokban összerakott ”papundekli” dobozokat használva lépcsőnek, a fiúcska mászott felfelé.
- Jancsika! Kis csillagvirágom, jaj, le ne ess! – szaladt hozzá, mire a házaspár is figyelmes lett rá.
- Hát te meg, hogy kerülsz ide Cicellke?
- Régen készülök, már épp’ ideje, hogy megnézzelek benneteket. Milyen jól nézel ki Amálka! – bontakozott ki az üdvözlő karok öleléséből. Közben azt kérdezte volna a szíve szerint, hogy alszik talán a kicsi, de buta kérdésnek tartotta, hisz nyilvánvaló. Különben mellette lenne az édesanyja…
Aztán amikor beljebb tessékelték, kínálták is, kicsit feszengeni kezdett.
- ”Felvesel icsikét?” – selypített és nyújtotta karját Jancsika, de anyja féltőn kapta ölbe.
- Ne lógj a ”nénnyén” Jancsika – mondta, és úgy szorította magához, ahogyan azelőtt nem látta, pedig ugyancsak gyakori vendég volt régebben a háznál Cicellke.
Valami szokatlant érzett a viselkedésükben, ami szörnyű gyanút keltett benne.
- Mi történt? Hol van Sanyika? -
- Arra… a hátsó szobában…- akadozott Amál hangja.
- Egyedül? – döbbent Cicell.
- Mindegy annak már! – legyintett János, és nem nézett rá.
Cicellke ugrott, és futott a lakás végébe, a közeledésre erősödő, mégis erőtlen hangocska irányába. Elázott rongyok közt, nyöszörgött a tejfehér apróság. Olyan volt, mint a kaucsuk babák, de azoknak több a színe. Teljesen kopasz kis buksiján nem volt semmi, és félig kicsúszott a sarkos párnából, egyik kezecskéje néha megrebbent.
Cicellke gyengéden hajolt fölé:
- Hát te, kis lélek, kinek vétettél? – ahogy óvatosan felemelte, érezte a jellegzetes szagot, ami a várt babaillat helyett fogadta.
- Tedd le – szólalt meg a háta mögött a bátyja keserű, de határozott szava.
- Megőrültetek? Miért csináljátok ezt vele? – De a választ se várta, bontani kezdte a pólyát. Rémülete egyre nőtt. Sanyika jobb oldala élettelen-mozdulatlanul lógott.
Már potyogó könnyeken keresztül kiáltotta:
- Mi ez? Mit tettetek vele? Mi történt?
- Vigyázz húgom, hogy mit beszélsz! Az Isten nem akarta magához venni, meg van átkozva. Két hétig égett a lázban, más gyerek ki se bír ilyent. Ez túlélte. De nézd meg jobban, még a szeme se áll jól! -
Cicellke megdermedt. Aztán, mint a fúria, nekiesett Jánosnak. Ütötte a mellét zokogva. A berohanó Amálka tépte le róla…
A megcsendesedést azonnal a tenni-akarás váltotta fel. A szülőket félrelökve, fürdőt készített, fürdetett, tisztába rakott, teával itatott Cecillke. Azután kikérdezte nagybátyját, mert az előbb szipogó, aztán dacosan, mély hallgatásba süppedt Amált nem bírhatta szóra.
- A doktor szerint ez paralízis, vagy mi,…gyermekbénulás. Tudom is én! Ebből soha ki nem gyógyul, majd ”tologathattyuk” a kiskocsiban. Jó lesz, ha enni kér…
- Hogy tudod ezt így mondani!!! – iszonyodott a húga.
- Hogyan mondjam? Én látni se bírom!
- Akkor add nekem – csúszott ki a nő száján a szó, maga is megijedt tőle. Az anya felkapta a fejét, némán bámult rájuk. Szorított Jancsika ölelésén…
Lehet, hogy egy kis szünet következett, de erre úgy emlékezett Cicellke, hogy János minden gondolkodás nélkül vágta rá:
- Vidd!
A boldogtalan asszonyka megtántorodott. Jól hallotta ezt? – Vidd?? –
- De hát…- nyögte.
- Na, ugye, te nagyokos! Most mi lesz, megijedtél, mi? -
Fordult egyet vele a világ. – ”Ez nem lehet igaz! Kik ezek itt?” – Lázasan gondolkodni próbált.
- Amál, neked egy szavad sincsen? Te szülted,…alig három hónapja…– fordult az anyához, mint aki nem hisz a nyilvánvalóban. Az meg kifejezéstelen arccal fordult ki az ajtón.
- Emberek vagytok ti? – Leroskadt. Farkasszemet néztek Jánossal.
- Ezt hogy gondoltad? Mondd mégegyszer! És akkor viszem…
- Ahogyan hallottad. Ha akarod írást is adok róla…
*
Cicellke alig tudta kivárni, hogy a vonatkerekek csikorgása megszűnjön. Karjában az édes teherrel óvatosan lépegetett le a vagonlépcsőkön, és egyenesen az ismerős orvoshoz futott. Az meg elkerekedett szemmel nézte az asszonyt.
- Kié ez a csecsemő? –
- Mostmár az enyém! Itt az írás, nekem adták! Segítsen doktor úr, könyörgöm!!
- Hát, meg kell mondanom, egy pár nap - de talán annyi se - és ez a szegény kisfiú szépen elaludt volna. Kiszáradva, elhanyagolva, borzalmas állapotban van. Én régen praktizálok, de ehhez fogható kegyetlenséggel még nem találkoztam! Ha gyors eljárást akar, akkor még tőlem is kap egy látleletet, és simán fog menni minden. -
*
Korán alkonyodott. Cicellke megigazította az egyik díszt a karácsonyfán. Szeme közben, folyton az elégedetten gőgicsélő babán volt, vele beszélgetett:
- Apuka késik egy kicsit, azt mondta, ma hozza az ajándékot, amivel nem lehet Szentestéig várni. Mit gondolsz, mi lehet az a sürgős? Hű, már itt is van! -
Imre dobogása hallatszott, amint leverte talpáról a havat.
- Jaj, de sok hideget hoztál – szaladt elé. - Melegedj össze előbb, mielőtt felveszed Sanyikát!! -
De szava a levegőben állt meg, az embere párás szemmel nyújtott felé egy négybe hajtott, papírt.
- Ezt nektek hoztam. -
Elkerekedett szemmel hajtotta szét a vékony lapot, és a homályban böngészte:
- ”VÉGHATÁROZAT”- olvasta a címet Cicellke, aztán gyorsan kereste, hová ülhet le hamarjában, mielőtt kimegy alóla a talaj. Szemei ugráltak a sorokon.

”Az Árvaszék kiskorú Kocsis Sándor érdekében gyámhatóságilag jóváhagyja…
…Miután az örökbefogadás a kiskorúra nézve előnyös…
… kormányhatósági megerősítés… Magyar kir. Igazságügyi miniszterének felterjeszteni…” – és összefolytak a betűk.

- A miénk lehet? – ölelte magához a szőke pihés fejecskét Cicellke.
- A miénk – ragyogott rá Imre mosolya. – Hozzánk egy nappal előbb érkezett meg a Jézuska. -
Meggyújtott egy csillagszórót, aztán büszke-boldogan ölelte át az övéit, a fényekre csodálkozó szemű fiúcskát, és az érte heroikus küzdelmet ”véghöz vitt” asszonyt.

Csak a sziporkák csillagocskái világítottak, a fenyő átható illata a finom babaillattal keringte körül őket. Kint csilingelve futott el egy szán.

1931. Karácsonyának előestéje volt.