Nehéz tavasz

A gyönyörű lépcsőházban vidám csivitelést visszhangzottak a széles boltívek, ahogy a sok lány kitódult a tantermekből. A patinás, öreg épület szinte szeretettel ölelte körül a sok ifjú életet. Mint a míves, de régi blondin keret, egy üde virágcsokorról készült képet.

Abban az időben, a minden középiskolának kötelező egyenruhát, többnyire az unalmas kék köpeny jelentette. De voltak szerencsés kivételek. Mint ezek a lányok – vagy már az előttük járó évfolyamok egyike – akik kiharcolták maguknak egyenköpeny helyett a nőies egyenruhát. Sötétkék alapon, kabátgomb nagyságú, fehér pettyekkel teleszórt, lágy esésű anyagot választottak. Fiatalos volt, csinos, és kizárta a flancot, kielégítve mindkét oldal fő követelményét. Akadt, akinek mégsem tetszett; szigorú tanárnak túl engedékeny, divatozni kívánkozó fruskáknak túl konzervatív egy darab volt ez.
Négy lány nevetgélt össze, miközben Vera gondolatai másutt jártak ugyan, mégis igyekezett velük tartani. 16 évesen mi is lehet a legfőbb gond? Ruha, hajviselet, nagynak hitt, de valójában csak szerelemhez hasonló érzelmek, és - legtöbbször utolsó helyre szorítva - a tanulás.
Vera az anyjára gondolt. Mari szökdécselt előtte a lépcsőn lefelé, de vissza-visszafordulva, mert a tegnapi randevúját mesélte. A hosszúra nyúlt Zsuzsi majszolt valamit, de fülelt, Klári nevetve beleszólt:
- Megcsókolt már végre?
- Persze, nem is egyszer – hadarta Mari -, mit képzelsz…
- Ó, seemmit, csupán azt, hogy csak úgy mondod. -
Sértődötten vonta meg a vállát Mari, mégsem tiltakozott, mire hárman kinevették. Aztán ő is velük nevetett, gondtalan, bakfis derűvel, hisz még minden lehet.
Vera előző este egy egyetemista fiúval randevúzott, és ma is menne, de nem kapott kimenőt Aputól. Szigorú, és következetes volt az apja. Meg aztán olyan rövid a délután, annyi a dolga még ma.
- Vera nagyon hallgatsz. Hogy van az anyukád? Ma is bemégy hozzá?
- Igen, bemegyek, de egyre jobban félek látni, mert olyan szívfacsaróan elmélázó lett, mintha nem is akarna arra figyelni, ami körülötte zajlik…
- Elkísérünk, jó?
- Jó, de úgyse jöhettek be velem. -
A négy lány eddig mindent együtt csinált, mindent megbeszélt és a találkákat kivéve mindenhová együtt ment. Táncolni azonban az utóbbi időben Vera nélkül jártak. A fiukkal is egyszerre ismerkedtek, de Vera nélkülük találkozott Pistával, és bár akkor elmondta, de a másik három még nem is látta a fiút. Azt hitték, abból nem is lehet semmi, hisz egy egyetemista már majdnem férfi…
- Azzal a Pistával nem találkoztál mostanában, akit a rokonodnál ismertél meg?
- De, tegnap voltunk sétálni…
- És ezt csak így mondod? – álltak elé hirtelen. Zsuzsi kezében ottmaradt a falat.
- Nem volt semmi, minek mondanám? Megvárt a kapuban.
- Ne beszélj fiam, ez már igazi randi lesz, na hallod, ha ilyen soká is emlékszik rád! Már 20 éves! Fiam, az már többet is akarhat…- kotyogott Mari.
- Mégis. Mit beszélgettetek? – állta el a menekülés útját Klári.
- Mindenféléről.
- Csókolóztatok?
- Ha lesz valami, úgyis elmondom – tért ki Vera -. Ma nem találkozhatunk, mert én fogok vigyázni az öcsémre, és megfázott, nem vihetem levegőre. Aztán Anyuhoz megyek.
- Te, én felmehetek hozzátok, vigyázok én a Lacikára. Ráérek…
- Jó, feljöhetsz, de Apu akkor se fog kiengedni.
- De kár! – sóhajtott Zsuzsi.
Még csicseregtek egy utcasaroknyit, aztán szétvált az útjuk, Vera és Klári villamosra szálltak, Mari ment jobbra, Zsuzsi balra.

Verának volt egy három éves, aranyos kis testvére. Göndör fürtös haja épp olyan mézszőke volt, mint a nővérének, és amikor együtt látták őket, sokszor hitték őt a kisfiának. A suliban, a szinuszgörbét tanulva, valaki kitalálta, hogy az egyre erősebben fejlődő nőiség látható jeleit szinusznak becézi, így senki kívülálló nem fogja érteni, hogy miről suttognak. Ezért aztán hamarosan szűk és bő szinuszok szaladgáltak az osztályban. Vera a bő szinuszok közé soroltatott, szép, ifjú hölgy volt.

Meglepetésére most Aput már otthon találta.
Az öccsén kívül egy halom mosnivaló is várta, apja pedig azzal a hírrel, hogy megint ő fog bemenni a kórházba, Verát pedig ma nem engedi sehova.
- Látni akarom. Egy ideje rohamosan fogy, a főorvossal is beszélni akarok.

Mióta a szép, fiatal Anyu beteg, mindenféle otthoni gond szakadt Vera nyakába. Lacikára délelőtt a vidékről felköltöztetett nagymama vigyázott. Főzött, etetett az igaz, de ennél többre nem telt a kényelemre hajló aktivitásából. Mire Vera hazaért az iskolából, egyetlen tiszta edény nem maradt a kredenc mélyén. A konyha, amit reggel patika-tisztán hagyott hátra, épp-hogy el nem szaladt. Apu, ha véletlenül előbb érkezett haza, és így futott a lakás, megpróbált valamit helyre hozni, de aztán jobbnak látta csak lemosni a maszat nagyját Lacikáról, és bemenni vele a szobába játszani, míg el nem nyelte végül egy fotel. Lacika a szétrakott újságokat összeszedte, hóna alá csapta, és éktelen kiabálással járta körbe szunyókáló apját:
- Úságos badok! Úúsáágos! Úságot vedenek, Mada Memzset… -
Elnézte őt Apu, és szeme el-elhomályosult.

Míg gyógyulást remélt, minden látogatáskor sietett a kórházba. Aztán, ahogy a várt javulás a visszájára fordult, külön engedéllyel naponta, Verával felváltva jártak be.
Anyu egyre ijesztőbben soványodik, és tudták, tehetetlenek, úgy fogy el, mint a gyertya.
Amikor a daganatot észlelték, terhes volt. Egyszerre tudta meg az áldott és a kétségbe ejtő állapotát. Akkor abban reménykedett, ha megszüli a gyermeket, talán eltűnik az a szörnyűség belőle. Nem így történt. Lacika megszületett. Két évig egészen jól érezte magát, de ez, kis haladéknak bizonyult csupán.

Az addigi nyugodt életük felborult. Az osztálytársak nem igazán tudtak arról, hogyan él Vera. Csak a három barátnő látott bele valamicskét, de ők is menekültek a gondjai elől. A tini lányok szívesen hiszik azt, hogy a végzet nem is létezhet.
Most még ő sem értett semmit. Ahhoz, hogy felfogja, mi is következhet, túlságosan fiatal volt, és tele volt tennivalókkal. Fő dolga a tanulás lett volna, amiből szinte kizökkentette a szokatlan, mindennapos rumli, ami otthon fogadta.
Ezért, amit nem talált rendben, azt előbb rendbe tette. Miután takarított, mosott, vasalt, este patyolatra fürdetve Lacikát átadta Apunak - aki mesélt neki és elaltatta -, csak akkor térhetett vissza a saját életéhez, aztán éjszakába nyúló órákig tanult. Apu azt gondolta, hogy apai kötelezettségének eleget tesz. Látta ő, hogy amire hazaér, legtöbbször minden ragyog, azt is, hogy Vera hajszolt, de hát itt a Mama, és milyen jó, hogy itt van velük, így mégsem szakad minden házimunka a fiatalka lánya nyakába…Nem kutatta, ki, mit végez el.
Mama szerint pedig dolgozzon csak Vera, az nem fog megártani, ha egy lány megtanul rendben tartani egy családot.
- Én ennyi idős koromban már…- példálózott, és kényelmesen elcsoszogott a vásott papucsában.
Vera meg nem panaszkodott. Csak egyre fáradtabban indult az iskolába.

Két éve már annak, hogy nagynénjénél meglátta őt Pista. Először idősebbnek gondolta, kicsit furcsállotta is, hogy milyen félénk, aztán megtudta, hogy még csak általános iskolás.
Izgalmas, új helyzet volt ez Verának. Élete első randevúja következett akkor. Elmondta Anyunak, hogy kivel szeretne találkozni. Anyu megsimogatta az arcát, és azt mondta:
- Ó, az én nagy lányom! Észre sem vesszük és már nő lesz belőle. Légy nagyon igényes. Az élet nagyon szép tud lenni, és minden eljön a maga idején…Ne siettesd. -

Pista ott állt, a megbeszélt helyen.
Vera látszólag nyugodtan lépkedett felé, de kislány szíve kalapált.
Kéz a kézben ballagtak a parkban, leültek egy padra. Pista átfogta a vállát. Halk beszélgetésüket senki nem zavarta.
- Nekem vissza kell indulnom, ne kísérj, hátha meglát valaki.
- Ki látna meg? Különben is, megmondom apádnak, hogy járni szeretnék veled, azt nem tilthatja meg.
- Dehogynem! Túl fiatal vagyok ehhez, azt mondta… -
Pista maga felé fordította.
- Egyszer el kell kezdeni. Szeretnélek megcsókolni, ne félj, attól még semmi bajod sem lehet. – És simogatta a haját, az arcát, nyakát. A tizennégy éves Verát egy eddig ismeretlen bizsergés járta át. A csóktól kissé megriadt, de akarta. Aztán az idegen kéz az enciánkék pulóverre siklott, ott, ahol a ”bő szinusz” feszítette. Hirtelen kibontakozott a szorosabbá váló ölelésből, a fiú arcába nézett, és furcsa fényeket látott a szemében.
- Megyek, engedj! – eltolta magától és gyors léptekkel indult.
- Holnap is várlak! – kiáltott még utána Pista, ő csak intett, nem nézett vissza.
Nem attól ijedt meg, amit ők ketten tettek. Nem volt ennyire tudatlan. Várta és kívánta, hogy amiről a barátnőivel suttogni szoktak, az bekövetkezzen. Hanem hirtelen felderengett egy kép. Az, amikor benyitott a szülei szobájába, ők ott álltak egymást átölelve, és nem értette, Anyu mitől reszket. Most ő reszketett. Arra döbbent rá, hogy ő mostmár nőnek számít.

Eltelt két év, Pistával azóta nem találkozott, a napokban látták meg egymást újra a villamoson. Hívta őt, és neki sikerült is az este erre szakítani egy fél órát. Nem érezte túl fontosnak, mégis szeretett volna elmenni ma is. Sétálni egy fiúval, mint a többi lány… Nem érez semmit iránta, mégis jó volna gond nélkül vele menni…Tavaszi levegőt szívni…csak úgy!

Meg kellett várnia, hogy Apu elmenjen, addig legalább kimosott, aztán erre a harmadik találkozóra mégis kiszökött. - Csak egy pár percre – gondolta…
- Nem maradhatok soká, mert az öcsémet a Mamával hagytam…- sietett közölni azonnal, nem tehette hozzá, hogy a kitakarított lakást félti a legjobban.
A csók ízetlen volt, a gondolatai azon jártak, hogy holnap dolgozatot fognak írni, ha Mama összecsöpögteti a konyhát, akkor azt még előbb fel is kell mosnia.
- Ne haragudj, elmegyek, és nem is jövök egyhamar.
- De mi a baj?
- Semmi. Azaz nem lesz időm. - Azt, hogy anyu kórházban van, már nem mondta ki. Nem tartozik az erre a fiúra. Senkire se tartozik…

Másnap az orrfacsaró fertőtlenítő szag elől menekülve rohant a folyosón, de szorongva, óvatosan nyitott be a fehér ajtón. Anyu nem vette észre az ajtó nyitását. Az ablaknál ült a pléddel bélelt karosszékben, haja, a gyönyörű, fényes, loknis haja hogy megfakult! Most hevenyészve feltűzte, pár tincs a nyakára hullt. Ekkor vette észre, milyen vékonyka lett az a nemrég még gömbölyű nyaka.
A beáramló fény glóriával vette körül a fejét, átszűrődött a megritkult szálakon, még a füle is áttetsző lett tőle. Vera döbbenten állt, lába a kórterem padlójához nőtt. Szívét jeges marok szorította össze, lenyelte feltoluló könnyeit. Aztán erőt vett magán. Odavánszorgott hozzá, finoman érintette a hegyesre fogyott vállát.
- Anyu - szólt gyöngéden.
- Nézd, milyen szép tavasz van kint – mondta meg sem mozdulva anyja. Arcát sem fordította felé, és ennek most örült Vera.
Aztán mégis beszélgetett vele, de egyre többet nézte a fát, az eget - az ablakon át.

Vera kint a folyosón már nem érezte a kellemetlen kórház szagot sem. Lezuhant egy fehérre festett, kemény padra, és robbant belőle a zokogás.

Két hónap múlva falusi kertkapu elé ért a lány. A fekete ruha még jobban kiemelte szikrázó szőkeségét. Némán állt, a homokban játszó kisfiút figyelte.
- Diókácsát sütök neked, jó? -
A kutyának magyarázott, az eddig lustán hevert mellette, de észlelve a látogatót, felugrott, faképnél hagyva kis barátját. Jól ismerte a lányt, örömmel vakkantott és rohant elé.
Lacika guggolásából arra lesett, és elhajította a homokozó lapátot.
- Vevaa!! – kiáltott. És repült a kitárt karokba.
Vera arcát a puha vállak közé fúrta, és onnét emelte szemét a konyhából kiszaladó Blanka nénire.
Az meg csak rápillantott a fekete ruhára, és szája elé kapta a kezét. Aztán szorosan magához ölelte a két gyereket, némán, mert ide nem kellettek szavak.
- Egyenesen ide jöttem, tudtam, hogy Lacikát itt találom…mamát értesíteni sem volt időm. Otthon lehet? – hadarta, amikor a szerető karokból kibontakozott.
- Biztosan, Verikém – súgta az asszony, erre futotta csak az erejéből.
Jó szomszédok voltak a Mamával, pici korától ismerte Verát is - lánya barátnőjét -, sajátjaként szerette. Hozzájuk szinte haza jártak, ő is, de a kisfiú is. Mamával egész nyáron itt tartózkodtak a faluban, de Lacika jóformán csak aludni járt haza.
Várták Verát is nyaralni, minden nyáron, de idén a beteg közelében kellett maradnia. Többé már nem kell.
- Meddig maradsz?
- Csak érte jöttem – szorította magához az öccsét. - Aztán a temetés után majd jövünk…-

A temetőben a család állta körül a nyitott sírt. Volt egy-két barát is, és szomszédok az erzsébeti házból. Lacika csendesen ült nagynénje karján. Neki azt mondták, szépen kell viselkedni, mert Anyukának énekelnek, hogy többé ne fájjon neki semmi.
Csak akkor kiáltott nagyot a csendes zsolozsma alatt, amikor a koporsót lassan ereszteni kezdték a kötelek...
- Hova visitek azs én anumat? – és sírni kezdett.
Senki nem mondta a kicsinek, hogy az a díszes, virággal borított doboz mit rejt magában. Apjának megrogyott a lába, Vera vállában kapaszkodott eddig, de most elküldte:
- Menj, vigasztald meg.
Vera átvette az öccsét, felmutatott az égre, arcán végigfolytak a könnyek.
- Nézd azt a felhőcskét Lacika. Anyu ott száll, és ezután onnét vigyáz majd ránk.
Az ég tiszta volt, csak az a kicsike felhőfoszlány úszott rajta.
*
Az akkor három éves Lacikát úgy nevelte fel Vera, mint később a gyermekeit.
Már akkor tudta, hogy ő óvónő lesz, amikor naponta kellett az öccséért mennie az óvodába.

Mama visszaköltözhetett falura és Lacika a nyarakat nála töltötte.
Reggel szinte az ágyából szökött Blankáékhoz a fiúcska, Mama néha átnézett rá.
- Jaj, mindig itt van, láb alatt ez a gyerek!
- Semmi baj vele, hiányozna már, ha nem jönne. Ő már a mi fiúnk is…
- Ha rosszul viseli magát, csak úgy, mintha a saját gyereke volna…- nevetett a mama és estefelé jött csak a kis lurkóért.
Tapsi kutya mindig a nyomában járt, néha orvul megnyalta az arcát, akkor sértődötten fordult felé Lacika:
- Naaa, icsi ucsa, ám nem Lacit!
A déli terítésnél mindig segíteni akart, és kíváncsian lesett be a konyhába, aztán titokzatos arccal közölte:
- Lepetés is lesz! – mert olyan finomságot fedezett fel, amit ő nagyon szeret.

Közeledett a szalagavató bál. A harmadikosok minden gondolata az első báliruha körül forgott. Egymás közt az anyagokról duruzsoltak, fontos, hogy miből legyen, milyen színű, hogy a barátnők egymáshoz is öltözzenek, de különbözzenek is… Vera szorongva figyelte a többieket, fogalma sem volt, kivel beszélje meg ezt az egészet.
- Apu. Vehetek valami anyagot a szalagavató bálra? – kockáztatta meg egy este, egyenesen a lényeget mondva ki. – Apu felnézett az újságjából.
- Anyagot? Minek?
- Hát ruhának…
- Nem jó ami van? Kinőtted?
- Apu, már nem növök ki ruhákat. Báli ruhám még nincsen, mibe menjek?
- Hát vegyél. Mennyit adjak?
- Még nem tudom, de megnézem. Marika néni megvarrja…
”Na, ez könnyen ment”- gondolta a lány csodálkozva egy kicsit. Másnap bement Marika nénihez.
- Ó, ne vacakoljunk anyagok keresésével, jobban és olcsóbban meg tudjuk oldani szívem. Ide nézz. – Kiemelt a szekrényből valami csodát.
Ahogy megfordult vele, repült, mint egy felhő, suhant, mint az álom.
Indigókék, selyem és muszlin, több réteg alsószoknyával, húzva és raffolva…mint a mesében. Pehelykönnyű volt, finom, mégis egyszerűen nagyszerű.
- Mi ez? - csodálkozott rá Vera, és alig merte érinteni.
- Ne félj, ez csak nylon, amerikai csomagból van, de ha nincs rá pénzed, egy alkalomra megszerzem neked.
- Felpróbálhatom? Jönnek a lányok délután, megmutathatom?
- Vidd, csak nagyon vigyázz rá! – simogatta meg az arcát a varrónő, hisz sejtette, mekkora örömöt szerez most ennek a szegény gyereklánynak. Tudta, mi volt, és sejtette, mi vár még rá.
- Ehhez csak egy magassarkú cipő kell fiam! – fontoskodott Mari.
Vera nem is hitte, hogy aki a tükörből visszanéz rá, az tényleg ő. A lányok kicsit irigykedve állták körül. A térdig érő, bő szoknyában forgolódva talált rá Apu.
- Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte, aztán amikor szembe fordult vele a lánya, elakadt lélegzettel nézte. Ott állt boldogan, sugárzó szőkén, egy estélyruhás hölgy, egy érett, szép nő. Ezt nem lehetett elviselni! Az ő kicsi Verája…? Ezzel a dekoltázzsal, kihívó, feszes derékkal!
- Ezt vetted? Ezt akarod felvenni, ebben kimenni az emberek közé? Arról szó sem lehet. Nem csinálhatsz magadból k….t! Csitri vagy, ez nem való rád!
- De apu, ez csak egy báli ruha, és nem is kell megvenni, kölcsön kapom…
- Most azonnal leveted, és többé nem akarok erről hallani!
Vera az éjszaka csendjében összekulcsolta a két kezét. Befelé folytak a könnyei.
- Anyu, anyukám! Annyira hiányzol! Miért hagytál itt minket? …Ugye te azt akarnád, hogy én legyek a legszebb a bálon? -

A ruha végül Klárié lett, mert neki kicsit kellett csak igazítani a derekán. Vera a vajszínű santungban mehetett - de legalább mehetett -, a szalagavató bálba, ami – végülis - iskolai rendezvény. Arra kapott engedélyt Aputól.
Amíg a többi lány programokon törte a fejét, addig Vera azon, hogy mit kell vásárolnia, mielőtt hazamegy a gimiből.
A könyvei mellett tömött szatyrokkal érkezett Lacikáért egy szép, koranyári napon is az oviba. Egész úton beszélgetett, csacsogott a gyerek, aztán a kapujukhoz érve felkiáltott:
- Itt van a Tyutyu! Megkéldezsem, megjavítja -e a blingámat. Belagadt. - Toporogva várta, amíg nővére ajtót nyitott. És nyögve cipelte a kis kerékpárt a nála egy évvel idősebb barátjához.
Alig rakta le a csomagokat Vera, épp’ ki akart bújni az iskolai ruhából, amikor vértől csöpögő kézzel botorkált fel a lépcsőn Lacika.
- Úristen, mit csináltál?
- Meg akaltuk selelni – ordította sírva a sebesült. A biciklilánc kapta be a csöpp ujját. Vera rémülten állította a mosdóhoz a gyereket, sietve kapcsolta vissza pöttyös egyenruhájának derekát. Lacika elcsendesedve hüppögött, nézte a kagylóba potyogó piros cseppeket.
- Segén kis filú –, sajnálta magát hatalmasat sóhajtva, de már kapta is ölbe a nővére, és futott vele a rendelőbe, ahol bepólyálták a komoly sérülést.
- Két nap múlva hozza vissza anyuka ezt a legénykét, kicseréljük a kötést, aztán mire katona lesz, elfelejti az egészet – nyomott barackot a gyerek fejére a doktor bácsi.

Évek teltek el. Egy húsz éves fiatalember egyetemi évfolyamtársait vitte a régi falusi házba. Meg akarta mutatni nekik emlékezetes játszóhelyének színterét Blanka néninél.
- Elhoztam az otthon felejtett kisplédet is – nevetett nővérére, aki a csöpp kislányával néhány napra utazott oda.