|
Kócoska
Zsó 2008.06.15. 16:33
Az árnyék rémülten kapaszkodott a szélbe ezen a ......
Az árnyék rémülten kapaszkodott a szélbe ezen a teliholdas éjszakán. Különös alakokat öltött, hol megnyúlt, hol összetöpörödött. Lidérces játékot űzött, nem kímélte a gyerek idegzetét, rémisztő mutatványait csak nem hagyta abba. Kócos hajú kislány ült a lépcsőn, a szél belekapott hajába, de nem bánta. Hogyan is bántotta volna a vihar, amikor az ő lelkében még erősebben dúlt az érzelmek összevisszasága, amely nem hagyta pihenni. Remegett. Piciny, kis hálóingét magára csavarta, vékony, kicsi lába kilátszott alóla. Egyedül van. Próbált volna aludni, de a hold kicsalogatta ágyából. Most meg ezek az árnyak kötik le figyelmét, nem is tudna nyugodtan, a meleg takaró alatt megmaradni. Fél. A ház kong az ürességtől. Egyes-egyedül maradt. Nem is olyan rég még édesanyja súgta fülébe:
– Nagylány lettél Kócoskám, betöltötted ma a nyolcadik évedet. Büszke vagyok rád, és nagyon szeretlek.
– Édesanya – szólalt meg most fennhangon az egyből sírásra gördült „nagylány” pici szája. Ma délután szirénázott a mentő, benne egy törékeny asszony. A kislány csak nézte, amint édesanyját elszállítják, és magára maradt a nagy házban. Senki sem kérdezett tőle semmit, csak a mentős bácsi simogatta meg haját:
– Ne félj, meggyógyul az anyu, majd szólj az édesapádnak, hogy a korházba vittük.
– Nekem nincs édesapám – akart válaszolni –, csak más gyermekeknek van, azoknak, akiket hoznak és visznek az oviba, meg az iskolába. A játszótérre is van, aki édesapával megy. Nekem csak anyukám van. Bácsi, ne vigyétek el! Hozzátok vissza nekem! – Mire ezt elmesélhette volna, már mesze járt az autó, csak a szirénáját hallotta. Azóta vár. Még kinn marad a lépcsőn, mert lehet, hogy tévedtek, az anyu nem lehet beteg, tegnap még mindent kimosott. Itt vannak még a ruhák a szárítókötélen. A szél himbálja őket, le kellene szedni. Anyu mindig leszedi őket. Kihoz magával egy nagy fehér kosarat, az illatos ruhákat összehajtogatja, és beleteszi szépen, sorban. Milyen finom a tiszta ruha illata! Olyan, mint a mellette lévő orgonabokornak, talán még jobb is. Főleg télen, amikor fagyosan hozza be száradni őket, akkor olyan friss a levegő, mint kinn a korcsolyapályán. Benne van a tél üde frissessége, és az otthon kellemes melege. Csak le ne szakítsa a kötelet a szél! Akkor mindent újra ki kell mosni, és haragudni fog az édesanyja. A ruhák tovább lengedeznek a szélben, árnyékukat kötelességtudóan magukkal vonszolják, alakjuk meg-megtörik, és minden mozdulatra változik. Kócoska szemeivel követi, félti, vigyáz rá, nehogy a kötél mégis leszakadjon, mert akkor azonnal ugrik és összeszedi, mint ahogy anyja tenné, ha otthon volna. Ő nagylány, meg tudja csinálni. Addig is csak oda kell figyelnie, csak néznie kell, vigyázni, mint ahogy a nagyok teszik. Szeme le-lecsukódik, riadtan feleszmél: – A ruhák! – Aztán ismét elbóbiskol.
Az éjszaka árnyai már régen aludni tértek, elfáradtak, és a hold sem volt elég erős, hogy legyőzze a napot. Pedig milyen szépen világított kölcsönvett fényével egész éjszaka! A bagoly huhogását felcserélte a dalos madarak tavaszi csicsergése. Csak a lépcsőn maradt még estéről egy összegömbölyödött kis test. Valaki most ébresztgeti:
– Kócoska! Kócoska! Te buta kislány, nyisd ki a szemed, reggel van! Majdnem megfagytál kislányom, miért nem bújtál a paplan alá? – kérdezték, aztán ölbe vették, feltették egy szekérre. Másik faluba vitték. Mondtak valamit, hogy édesanya nagyon beteg. Műteni kell, mert akkora daganat van a hasában, mint egy labda.
– Holnapra itthon lesz azért?
– Nem – válaszolták –, sokáig kell itt maradnod a nagyinál. Ne szomorkodj, gondoskodunk rólad. Meg itt vannak az unokatestvéreid is, akikkel játszhatsz, meglátod, milyen hamar szalad majd az idő. No, ne sírj már kislányom!
Másnap mindenki a maga dolga után nézett. A nagyiék kezükbe vették a kapát, mentek a mezőre. A nénikék is el voltak foglalva az otthoni munkával, csak a gyermekek szaladgáltak a nagy udvaron. A napok meg csak múltak egymás után. Nappal nem is volt baj, annyi érdekesség akad kinn az udvaron, hogy nem volt ideje sokat gondolkozni. Fel kellet fedeznie az udvar és a kert titkait. Néha, ha elfáradt, leült egy-egy fa tövébe, virágokat fűzött, vagy csokrot kötött. Aztán indult volna, hogy boldogan adja édesanyjának, de eszébe jutott, hogy nincs vele. Mérgében összetépte, és szanaszét dobta azt, amit oly gondosan készített. Csak az esték ne lettek volna! Mindenkinek megvolt a maga ágya. Kócoska ideiglenesen egy padból átalakított fekhelyet kapott, benne illatos szalmazsák. A lámpát hamar eloltották, mindenki fáradt volt, reggel korán keltek, várta őket kinn a munka. Ez más volt, mint otthon. Otthon! Ilyenkor este anyu mellé feküdt, ketten olvastak. Anyunak is volt egy könyv a kezében, neki is. Csak mindig ő aludt el hamarabb, amit nem is bánt nagyon, mert ott maradhatott édesanya mellett, s az milyen jó volt! Meleg, biztonságos. Éjszaka, ha felébredt, kezével mindig megtapogatta, nem vitte-e anya őt a kiságyába, s ha megérezte a meleget, az édes testet, úgy aludt tovább, mint a bunda. Most csak belefúrta arcát a párnába, nehogy meghallja valaki, hogy könnyei nem tudnak a helyükön maradni a két szemhéja alatt. Nem tehet róla, úgy folynak, mint otthon a folyó, megállítani még a gát sem tudja.
Egy reggel nem tudta mi történik. Senki sem ment dolgozni, ismét előállt a szekér.
– Talán a piacra mennek? – gondolta. Nem, őt szólították, miután telerakták a szekeret kondérba öntött levessel. Kosarakat tettek fel a szekérderékba, benne finoman illatozott a korán reggel sütött kenyér. – Mi lehet ez? – A kislány nem tudta elképzelni, hova készülnek a nagyok, csak meglepődött, amikor végre őt szólították:
– Hopp, fel a bakra kislány, viszünk haza! Otthon van az édesanyád! De jó legyél ám, mert még nagyon gyenge, téged akar látni! – Kicsi szíve kalimpálni kezdett. Haza megy! Haza! Dacossága azonban felülkerekedett. Ahogy közeledtek otthonához, egyre mérgesebb lett. Haragudott, mert egyedül maradt, nem gondolt rá az édesanyja, hogy milyen rossz neki. Miért lett beteg? Talán ő volt a rossz? Tőle akart szabadulni? Vajon ő a hibás? Amikor az ajtón befordult, mérge kiteljesedett. Édesanyja ölelését nem viszonozta, nem beszélt hozzá, nem csókolta meg. Hogyne! Azért sem! Csak titokban várta, hogy anya mellé fekhet este, de azt sem szabadott.
– Most ezután egyedül alszol. Jó kis ágyad van, még megütöd anya hasát – hangzott az intelem. Pedig mennyire szeretett volna odabújni, csak egy kicsit mellette lenni. Vigyázott volna rá, mert tudja, hogy nem szabad anyu hasához érni, mert olyan nagyon felvágták egy késsel, és az még mindig fájhat neki. Csak egy kicsit bújt volna mellé, csak addig, amíg érzi a puha meleget, az édesanyja illatát. Hiába is könnyezik a mama, azért sem szól hozzá. Mondhatja neki, hogy szereti, őt aztán nem érdekli. Megbántották, sértődötten bújik az ágyába, többet soha sem fog anyu mellé kérezkedni.
Ugyanaz az ég, ugyanazok a csillagok. Még a hold is ugyanott ragyog fenn az égen. Kócoska az eget figyeli; csak nem ott, abban a házban, s már nincs anyu. Kócosnak még mindig kócos a haja, csak akkor sima, ha megmossa, de utána már egy nappal, utána már nincs fésű, amelyik rendet teremtene a fején. Keze mindig benne van, összekuszálja a szálakat, ha olvas, ha gondolkozik, már csak így szokta meg. Majdnem ötven év telt el, a hajának rosszul is esne, ha nem lenne kusza, és bozontos. Pedig már sokkal kevesebb van belőle, mint egykoron.
Csak a szél más, mint akkor, otthon a lépcsőn ücsörögve. S most nem a szárítókötelet mozgatja, hanem a diófa ágainak árnyékát lóbálja erre-arra. Hat éve már, hogy egyszer csak jött a postás. Távirat volt a kezében, amit átadott.
– Anyu meghalt, holnapután temetjük, gyertek haza. – Elolvasta az írást, megmutatta a családjának, mert az is volt már neki. Nem sírt. Csomagolni kezdtek, a vonat délután indul, ők is mennek vele. Az út hosszú, és még mindig nem sír. Nem lehet igaz, valamit félre értettek. Aztán, amikor hazaértek, az ajtó fölött a fekete zászló mindent elárult. Még akkor sem hitte, akkor sem, amikor anyut koporsóban látta viszont. Sírni még ekkor sem tudott. Pedig már gyülekeztek az emberek a temetésre, már harangoztak, szegecselték le a koporsó fedelét s tudta, hogy ezt a hangot anyu soha sem szerette. S azt sem szerette soha, amikor a sírba bedobálták a földet, félt a föld esésének tompa hangjától. Ezért nem is járt temetésre. De hát anyu is félt. Félt a sötéttől, s mégis elment. Még akkor sem sírt. Sokáig nem jöttek elő azok a fránya könnyek. Csak most, annyi év után gyülekeznek, s eszébe juttatják, hogy elfelejtette megmondani, hogy azért szerette. Csak azért haragudott akkor, amikor kicsi volt, mert annyira hiányzott neki. Most meg elment, és már soha sem mondhatja meg neki. Miért ment el? Miért tette ezt vele?
A temetésről hazamentek. A magára maradt lakás üresen tátongott. Valakit még temettek a faluban, a ravatalt már elvitték. Csak a kisszoba, anyu birodalma volt érintetlen. Félve lépett be a szobába, s reménykedve is, hátha mégis ott van. Hátha csak álom volt az egész nap, s ő odabújhat mellé, érezheti az illatát, a melegét. Kinyílt az ajtó, de nem volt benn senki. Csak árván, az asztalon anyu pénztárcája, benne egy kevéske pénzzel. Gondosan összehajtott papírdarab. Visszatette, hátha… Szemüvege is a kisasztalon, a könyv mellette… Gondosan összehajtott pléd, gyűjtötte őket. Nagyon szeretett betakarózni velük, puhák voltak és melegek. Egyedül maradt öreg korára, a plédek nyújtottak meleget, s vigaszt a könyvek. A szoba csendes, gazdátlan benne a ruha, a polc, a pók, amelyik épp most mászik fel a falon… Ki kell mennie… Könnye még most sem hull, nem hisz a szemeinek. Csak valami különös érzés van benne, nyelni nem tud, a torkát fojtogatja, de olyan sokan vannak körülötte. Az édesanyja pedig csak az övé volt, egyedül szeretne lenni, egyedül a gondolataival, talán akkor segítenének a könnyek, hogy könnyebb legyen.
A ruhákat le kellene szedni. Beletenni egy fonott kosárba, úgy ahogy egykor anyu tette. Beletemetkezni, s érezni az illatát. Nem baj, ha a könnyek megnedvesítik, zokogni kellene, s elhinni végre, hogy soha nem mondhatja már el többé:
– Édesanyám, én annyira szeretlek!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
