Az utak az égbe nyúlnak...

Elkezdődnek valahol lenn a völgyben, ökörszekér vontatta nyom után a porban, traktorok kerekei mélyítenek bele árkot, esőben púpot tapos rá a marhacsorda, hepehupásan, de törnek fel egyre magasabbra, szétágazva jobbra-balra, majd visszatérve a szekér rajzolta vonalra fel, míg avarterítő takarja el az állat és ember nyomait...

A házak követik ezt a vonulatot, kapaszkodnak a kemény talajba, egyre fentebb, egyre magasabban. Nyáron az erdő közelsége - amibe belevesznek a falu útjai - a bőség kosarával kecsegtet, mert nem marad éhes ember egy sem, ha más nem is, de gomba kerül az asztalra. Télen?! Csak pipálnak a kémények, sóhajtoznak az ajtók, amikor kibocsátják a bent levő meleget s találkoznak a kinti hideggel.

Sóhajtoznak az emberek lenn s fenn vonyítanak a vadak...

Az asszonyt a szekérderekába tették, amit azonban előtte még megraktak illatos szénával, lefedték paplannal, pokróccal, letakarták hófehér lepedővel s a ráfekvő görcsökben vonagló áldott állapotban levő női testet betakartak subával, reá terítettek minden elérhető meleg holmit. Amikor indulásra készen állottak az emberek és lovak, addigra neki csak a szeme látszott ki s pillájára már rátelepedett a dér... Menni kellett, menni a nagyfaluba, hogy a világra készülődő kisember a szülőotthonba lássa meg a felkelő napot. Éjszaka volt, sötét és hideg s a farkasok vonyításától kísérve elindult a két ló.

A bakon két ember, egy öreg és egy fiatal, fel nem ismerni ki-kicsoda, úgy beburkolóztak mindketten a mínusz húsz fokban. A szekér oldalán lámpa, s a hepehupás út most lefelé vezeti őket, le a völgybe...

- Nyissa ki az ajtót - dörömbölnek egyre erősebben az ablakon. Anya ijedten szalad ki, talán ismét szülőasszonyt hoznak, csak meg ne szüljön az is a szalma között, mint az, akit előtte való éjjel félig megfagyva gyerekével a lába között szedtek ki nagynehezen, s leheltek bele lelket.

- Nyissa ki! - dörömbölnek egyre erősebben, Anya már magára vette pongyoláját, nemrég feküdtek le, a kislány épp elaludt, halkabban, halkabban, azonnal ott van, csak fel ne költsék a gyereket s a pihenő asszonyokat csecsemőikkel, hogy erre nem gondolnak...

- Nyissa... - erre már kinyílik az ajtó:

- Mit akarnak? Itt beteg asszonyok és csecsemők alszanak, mire jó ez a hangoskodás, hol az asszony? Baj van vele?

- Velünk jön - szól az egyik, a feketébb, akkora mind egy hegy, Anya felnéz reá s látja, hogy nem jó ember, az államhatalom embere... Mit akarhat?

- Velünk jön, öltözzön - hangzik a parancs.

- Nem lehet, nem hagyhatom magára a gyermekeket, asszonyokat, a kislányomat. Egyedül vagyok, holnap reggel nem lehetne?

- Semmi bajuk nem lesz, öltözzön, parancs. - Anya tudja, hogy „ezekkel" nem lehet tréfálni, sem ellentmondani, magára veszi ruháját, közben Kócoskára néz: - Alszik - betakarja, s mellé csúsztatja a nagypárnát, hogyha tapogatózna, érezze - ott van. Aztán bemegy a betegszobába sötétben, hogy ne vehessék észre kintről, súg valamit, hogy vigyázzanak magukra hamar itt lesz, és ha az ő lánya felsírna csak simogassák meg kicsit a homlokát... Attól megnyugszik, s kérdezi kér-e valaki teát, nem kell-e pisilni... Az asszonyok hallották a zajt, biztatják, siessen, nehogy baja essen, ők vigyáznak, ne aggódjon...

Kócoska erőlködik, hogy csukva maradjon a szeme. Nehogy Anya észrevegye, de fél, reszket s miután

Anya elmegy rábámul az előbb zörgetett ablakra, még jó, hogy a jégvirágok vastagok nem engednek se ki- se belátni. Legalább, amikor résnyire felnyitotta szemét, nem látta a csúnya, fekete bácsikat, akik anyát elvitték, de biztosan jön hamar, s ő addig nem alszik el, nem sír...

- Üljön le, hamar végzünk, csak aláírja ezt a papírt s mehet - csúsztatják eléje a sok-sok ívet, Anya nézi, nem tudja mi van benne.

- Elolvasom.

- Nem kell.

- Addig nem írhatom alá, mi van benne?

- Semmi, semmi, csak az, ami igaz.

- Mégis?

- A Julis gyermekének, akit a hegyi faluból hoztak szülni, a katolikus pap az apja, ezt maga igazolja s már itt sincs. Mehet.

- De én honnan tudjam ki az apja?

- Mert tudja.

- De nem tudhatom...

- Már hogyne tudná, a pap egész nap ott somfordált a szülés után. Nem igaz?

- Igaz. Ott volt, de ott van mindig, és azon az éjszakán négyen szültek, délelőtt még ketten. Ilyenkor mindig ott van, megáldja az újszülötteket.

- De most nemcsak azért volt ott!

- Hanem?

- Hogy lássa a saját fattyát!

- Mit?

- A fattyát asszony, nem hallotta? Írja alá. A pap az apa, ez biztos.

- Én nem tudom, nem tudhatom... - s folytatódik így hajnalig, amikor csaknem hogy kidobják Anyát az ajtón, s megfenyegetik, hogy még egyszer megjárja, meglátja, hogy akkor majd nem bánnak vele kesztyűs kézzel...

Anya reggelre ér haza, a nénik egész éjjel csoszogtak ki-be a betegszobából, őt lesték. Hallotta, csak éppen nem szólt, hanem ölelte erősen a párnát s lehet, hogy el is aludt, mert hirtelen világos lett s meghallotta, amint Anya mesélte a bábanéninek, hogy egész éjjel „bent" tartották és, hogy kellene szólni valahogy a tiszteletesnek, hogy legalább a napokban ne jöjjön, baj lehet belőle. Akkor nem lesz kiscsoki... A papbácsi mindig hozott, előcsalogatta hosszú ruhája alól s viccelődött, hogy varázsolni tud, csak a barackot, amit a fejére nyomott miután átadta az édességet, nem szerette. Húzta a haját...

Sokáig nem volt kiscsoki, nem is tudja, hogy hányat aludt. Egy nap, egy délelőtt jött a papbácsi, de akkor sem volt nála semmi. Anyával beszélgetett:

- Tiszteletes Úr mit keres itt? - jajgatott Anya - hát nem üzentem, hogy ne jöjjön?

- Már mindegy, búcsúzni jöttem. Szült még valaki? Megáldanám... Utoljára...

- Jöjjön...

- Isten magával Jóasszony - búcsúzott a Tiszteletes, keresztes barackot tett Anya homlokára, neki nem a fejére s Kócóskának puszit adott az arcára.

Az utak felfelé törnek, fel egészen az égig, de a faluvégen elakadnak s belevesznek a sűrű erdőbe, onnan csapások, ösvények vezetik fel az embereket. Biztos azt is, akiről minden éjjel álmodott... Miután elvitték a papbácsit sokat hallgatózott. A papírt egy ember írta alá, lakatos lehetett a faluban, mert vasasgárdistának szólították, halkan, hogy ne hallhassa senki, de ő tudta kiről van szó. Tudta, s azt is, hogy az erdőben lakott sokáig, oda vitte fel szeretője neki az ételt, sokat, mert nagyevő volt. S tudta azért is, mert minden éjjel megálmodta, hogy padlásán van a tőke, amin emberfejeket vágott le egyszer, a székely emberekét, s mellette még mindig ott van a koponya, amit onnan hozott...




Az utak felfelé törnek, fel egészen az égig, de nem kell addig felmászni, mert lentebb még kicsik a fák, pont akkorák, mint amit a bácsi - Julis asszony férje - minden évben lehozott Anyának és Kócóskának, mondva:

- Az Úr küldi, legyen szép karácsonyuk. A Tiszteletesről tudnak valamit? - kérdezte egyszer..

- Börtönbe van - válaszolja Anya, s az ember nem köszön, felteszi kucsmáját a fejére, de visszajön minden évben, s már nem kérdez, csak az Úr fáját hozza magával.

Az utak az ég felé vezetnek... Kócóska elfelejtette, vagy csak nem álmodja már az a padláson felejtett baltát, tőkét, s azt a félelmetes koponyát, amiből tűz csapott fel végül álmaiban s elégetett mindent maga körül. A lángokat látta még egy darabig, aztán azt sem...

Egy nap halottnak kondult a harang. A bácsi jött Anyához:

- Elhoztam.

- Mit hozott?

- Hát a koporsót. Az apámmal faragtuk ki, a legszebb, legerősebb fából, a Tiszteletes Úrnak... Beadtam a szövetkezetbe s megbeszéltem, hogy ezt adják ki neki, csak ez legyen raktáron. Megérdemelte...


Az utak a völgyben kezdődnek... Elkezdődnek valahol lenn, ökörszekér vontatta nyom után a porban, traktorok kerekei mélyítenek bele árkot, esőben púpot tapos rá a marhacsorda, hepehupásan, de törnek fel egyre magasabbra, szétágazva jobbra-balra, majd visszatérve a szekér rajzolta vonalra fel, egyre fel, míg avarterítő takarja el az állat és ember nyomait...

Az utak a mennybe vezetnek...