Aprók nagy bánatai és boldogsága

Zsó  2008.02.22. 10:26

I. Ha a szomszédban jobb, mint otthon

Attól még, hogy nekem nincs gyerekem, én nagyon közel tudok kerüli az apróságokhoz. Talán azért van így, mert a kicsik jó képességgel éreznek rá, ki szereti őket.

Pár évvel ezelőtt elköltözött a szomszédomból egy sokgyerekes család, de itt maradt a legidősebb lány a férjével és két kisgyerekével. Amíg a nagycsalád együtt volt, a legkisebb fiú járt hozzánk, mintegy menedéket keresni, mert otthon akkora volt a zűrzavar, hogy az aprónépre nem figyelt senki.
Ha palacsintát sütöttem, vagy túrógombócot főztem, számoltam a kis vendégre.
Egyszer a gombócok fölé hajoló gyerek nagy sóhajjal tömte volna magába, de láttam, már nem fér több a kicsi pocakba.
- Hagyd ott nyugodtan, elteszem későbbre neked.
- Tényleg? Bejöhetek érte, ha játszottam? - ragyogott fel a porcukorral szegett kis pofácska.
Kemény télben, egy vasárnapi reggelink mellett ültünk a férjemmel, amikor kaparászott a kilincsen egy kis kéz.
Jocó jött be, zöld volt a keze, füle, sokáig álldogálhatott a folyosón.
Két kezembe fogtam, dörzsölgettem az ő kis kezeit, és leheletemmel melengettem, mialatt szemem a "dorco"-nak nevezett, gumitalpú, vászon lábbelijére tévedt.
- Fordítva vetted fel a tornacipőt, cseréljük ki gyorsan. Nem nyomja az ujjaidat? - felültettem egy székre, és ahogy jobban megnéztem, más is a szemembe ütközött, de a férjem már mondta is:
- Te Joci, a pulóverednek is a háta van elől – közben, amíg ő a cipőit cserélte, én gyorsan meg akartam fordítani rajta, és megemeltem. A kötött pulcsi alatt nem volt semmi...Összenéztünk, a gyerek némán működött együtt velünk, közben határtalan bizalommal nézett egyikünkről a másikra. A tornacipőben a meztelen lábacskái voltak! Kíváncsi lettem, és miközben férjemmel néztünk egymásra - döbbenten -, én bizony elemeltem a nadrágját, hogy belessek, az mit rejt. A puszta kis fenekén kívül semmit...
- Reggeliztél már valamit?
- Még nem ért rá anyu, kiabálnak...
- Ki segített ma öltözködi neked Jocikám? - kérdezte Sanyi bácsi a kis barátunktól.
- Senki. Én egyedül! - vágta ki büszkén.

* * *

Aztán eltelt pár év. Az egyébként is kóborló anyuka világgá ment, a kicsiket állami gondozásba vették, a nagylány férjet talált, ők maradtak a lakásban. Anyjuknál sokkal rendezettebb, de nem igazán nyugodt élet következett az ő gyerekeinek sem.
Különösen a kisfiú volt a kedvencünk, reggelenkint hóna alá kapta a kis papírjait, kezében egy csokorra való színes ceruzával állt a bejáratunk elé, és másik tenyerével verte az ajtót:
- Ajika! Sajika! - kiabálta, ez Arikát és Sanyikát jelentett...Aztán az A4-es íveket szétterítette ott, ahol helyet talált, és elrajzolgatott, míg meg nem unta. Otthon sokszor volt "cirkusz", amiről soha nem esett szó a gyerekekkel, mégis pontosan tudtam, mikor tört ki. Olyankor Öcsike bejött, egyetlen szó nélkül állt meg az órásasztalommal szemben, kis fenekét a hátratett kezeihez nyomva, a szekrényhez támasztotta, szőke fejét leszegve állt egy darabig.
- Baj van, Öcsike? - kérdeztem a lupém mögül.
Még egy kis csend következett, majd legörbült szájjal az orra alá dünnyögte:
- Felvesel ed icsikét?
- No, gyere! - letettem a csipeszt és ölembe vettem, fejét a vállamra hajtotta, meg se mukkant. Éreztem a kis szíve kalapálását. Eltelt pár perc, nagyot sóhajtott, adott egy cuppanós puszit, eltolta magát tőlem és lemászott.
- Sia! - szólt vissza mentében, és csendesen hazaballagott.

II. Boldogság, ha otthon minden a gyerekekről szól.

Boldogság, öröm, vidámság, nagyszerű érzés… és hosszasan sorolhatnám, mi mindent jelent, ha a házat gyerekzsivaj tölti be.

Nálunk otthon általában minden az utódokról szól. Mindez elkezdődött lányainkkal, majd folytatódott az unokákkal.
Bea az idősebbik lányunk már csecsemőként is nyugodt, iskolásként eminens, felnőttként mindenki bajára érzékeny emberke lett, szakmát is ennek megfelelően választott. Gyógyít.

Györgyi a fiatalabb, az ellenkezője. Csecsemőként összetévesztette a nappalt az éjszakával. Nappal aludt, éjjel szórakozott, mármint velünk, szüleivel. Felváltva kúsztunk férjemmel a szőnyegen, cumiját keresve. Kétheti iskolába járás után, tanítónője üzente: - Ha Györgyi így folytatja meg fog bukni! Kétségbeesésünk nem tartott sokáig. Az nem lehet, - tanakodtunk férjemmel - Bea kitűnő, Györgyi, pedig ennyire rossz lenne? Nem volt annyira rossz, csak a tanítónő értékítélete működött rosszul. Buta kérdésére őszinte választ kapott:

- Ki szeret iskolába járni? - kérdezte a tanító néni a harminckét nebulótól.
Természetesen a mi lányunk volt az egyedüli, aki bekiabált, - én nem!

Jelenleg tanít, szigorú, de igazságos tanár hírében áll az „iskolát nem szerető” lányunk.

Gyuresz, az ötéves fia, a mi unokánk, rá hasonlít. Gyuresz, öccsét Jánoskát imádja, aki három hónapos. Megfordítja a picit, ha anyja félrenéz, majd előadja, hogy már tud forgolódni testvére. Mindenféle fegyvernemet (játék) kipróbált már. Legutóbb teljes harci díszben jöttek haza nagyapjával a búcsúból. Mellén pajzs, kezében kard, vállán puska, fején honvédsapka, nadrágjának farzsebében pisztoly.
Marcell, Bea kisfia, délutáni alvásából ébredve, megijedt tőle, alig ismerte meg, mikor meglátta.
- Ne sírj, neked hoztunk dobot, megmutatom, hogyan kell dobolni. És fülsiketítően rázendített. A kis két és féléves, miután megnyugodott szaladt a trombitájáért.