Hűha-hűha

"Nagy figyelmet kell fordítani táplálkozásunkra, a gyermekekére különösen,
hiszen szervezetük jobban és egészségesebben fejlődik,
ha nem tartósítószereket tartalmazó ételekkel, ívólevekkel kínáljuk őket."

Gyakran hallom mostanában a médiában, olvasom különböző lapokban az ismert szöveget. Mozogjunk, igyekezzünk minél több időt friss levegőn tölteni.

Nemzeti sajátosságunk, hogy szeretünk enni. Az eszem-iszom, szinte hozzátartozik a magyar virtushoz.
Szokásainkhoz néha görcsösen ragaszkodunk.

Örömre hangol, ha látom, gyermekem nem kímélve a fáradtságot citromból levet facsar, vízzel higítja és a kancsóból a kicsik limonádét isznak.
Emlékszem még nagyanyám szilvalekvárjára, ahogyan az üstben rotyogott,
vagy a kaptárból csurgatott mézre.
A veteményeskert bő paradicsomtermésére, melynek levét üvegekbe zárták.
Valahogy más volt az íze azoknak. A növények a gazdag földből és napfényből táplálkoztak.
Ha az iskolai büfék kínálatát megnézzük: hamburger, sült krumpli, hot-dog, krémes sorakozik a pulton.
Túlhajszolt világunkban a szülő gyermeke zsebébe pénzt dug, - vedd meg magadnak a tízórait. - A csemete természetesen az édességhez, kólához nyúl leginkább.
Sajnálatosan van olyan család is, akinek még pénze sincs, hogy gyermekének elegendő élelmet vásároljon.

Ha ilyen és hasonló dolgokról hallok elszorul a szívem.
Nekem a hamburgerről a fasírozott jut eszembe,
melyet édesanyám pillanatok alatt elkészített és milyen jóízüen ettük melegen,
vagy hidegen egyaránt. A sült krumpliról pedig, mikor héjában sült a sütőben ropogósra és ontotta magából a meleget, illata átitatta a konyhai levegőt.
Mellé tejet ittunk, sokszor a falu végére mentünk el,
s kannában hoztunk a frissen fejős tehén tejéből.
Általában bandába verődve vonultunk fiúk, lányok, közben bolondoztunk, ugrattuk egymást.
Velünk tartott az utca legelevenebb gyereke is, aki az úton végig a tejeskanna aljához ütögette a kanna fedelét.
Dúdorászott az ütemes zaj mellé.
Jó szórakozásnak tűnt, mígnem észrevette, hogy kilyukasztotta a kanna alját körben, de nem szólt senkinek.
Odaértünk a gazdához, aki sorba mérte a tejet kannáinkba.
Imi is nyújtotta az övét, ahogy Pista bácsi beleöntötte a tejet, az körben vékony sugárként kifolyt. Imi "meglepődve" mondogatta:

- Hűha, hűha ...
- Hát Imre, mit csináltál a kannával? (Felvidékről költözött a bácsi a faluba, palócosan beszélt)

Imi csak "hajtogatta": - hűha, hűha mi lesz most? - Hát adok neked egy kölcsönkannát, de visszahozd épségben te gyerek. -
Mi persze hazáig cukkoltuk Imit, élveztük a bácsi palócos beszédét és felháborodását.

- Hűha Imi, hogyan magyarázod el ezt édesanyádnak, milyen ügyes voltál? -

Sikerült neki, mamája nem dicsérte meg, de nem is nevetett.
A kannával Imi megalapozta zenei karrierjét. Jelenleg egy zenekarban szóló harmonikás, s egy olyan tanár, akiért a tanítványai rajonganak.
Legutóbbi találkozásunkkor gratuláltam előadásához.
- Hűha Imi, ámulatba ejtettél és nevettünk. - A harmonika sírt, nevetett.

Csodálatos volt.