|
Szív és Haza
Zsó 2008.02.27. 12:50
Móricz Zsigmond egy merész igazságot fogalmazott meg:
SZÍV és HAZA
Móricz Zsigmond egy merész igazságot fogalmazott meg:
„az ember élete első tíz esztendejében szerzi meg a legfontosabb, egész további sorsára kiható élményeit.”
Ha az első tíz évemre visszagondolok, talán még ma is, élénken az ötödik életévemtől élnek bennem emlékek, események.
Az első öt évemből villanásnyi, elmosódott képek rajzolódnak ki, melyre néha egy rokon
elbeszélése döbbent rá. Négy éves lehettem. Ha visszapörgetem az éveket gondolatban, egy este nagybátyám szokatlan viselkedésére figyeltem fel.
Késő ősz volt, Gyurka izgatottan járt le-fel a szobában, nagyanyám nem értette - az addig
nyugodt természetű fia miért ilyen nyugtalan? Majd hirtelen átváltozott, leült, lassan
beszélgetni kezdett jelentéktelen dolgokról, emlékekről. Vacsoráztunk, aztán mindenki
lefeküdt az aznapi dolga végeztével. Reggel arra lettem figyelmes, hogy nagyanyám arcán könnyek folytak le, némán sírt.
Nem értettem, hogy az addig derűs nagymamámat ki bánthatta, mi baja lehet?
Kérdezgettem, de mindhiába, néha megsimogatott. Nagyapámmal számomra furcsa dolgokról beszélgettek.
Szemeik időnként fátyolosak lettek.
Átjött a szomszéd, kesernyés hangulat uralkodott a szobában, én közben babámmal játszottam. Megérkezett édesapám otthonról, ugyanis szüleimmel a szomszéd faluban
laktunk. Engem nagybátyám két nappal előtte hozott ide a nagyszüleimhez. Utólag
visszagondolva, azért tehette, hogy elterelje szülei figyelmét.
Édesapám elmondta nagyszüleimnek, Gyurka üzenetét hozta: - Motorbiciklijét egy határszéli faluban hagyta, menjen el érte, hozza haza.
Ekkor vált bizonyossá számukra, fiúk disszidált két barátjával.
Nem értették mi vezérelte fiukat, politikával nem foglalkozott, miért hagyta itt őket, rokonait, engem, akit annyira szeretett?
Mindhiába, a történelem viharos szele megérintette 1956-ban, bármennyire szerette otthonát, szüleit, - emiatt történhetett - gondolták.
Legényember lévén, barátaival elhatározták, szerencsét próbálnak. A kalandvágy vezérelte őket, mely mindennél és mindenkinél erősebb volt. Valójában ez motiválta, mint később kiderült.
Sokáig nem jött hír felőle, mígnem egyszer, egy levél érkezett. Nagyanyám keze reszketett mikor felbontotta. Bocsánatot kérve írta, hogy Ausztriába került egy lágerbe, majd onnan Belgiumba indultak egy jó idő elteltével. A körülményekről nem számolt be, csak annyit írt, hogy jól van, munkát kapott, lakása is biztosított és barátaival együtt vannak.
Nagyszüleim kicsit megkönnyebbültek, de a levegőben ott lengett Gyurka fiúk hiánya.
Én továbbra sem értettem, hogy szeretett nagybátyám, akivel annyit játszottam, mesélt
nekem, miért nem jön haza?
Gyakran voltam nagyanyáméknál, hozzájuk szoktam, a házukban születtem, három éves
koromig náluk laktunk, míg el nem készült saját házunk a szomszéd faluban. Talán így
sikerült enyhíteni nagyszüleim fájó sebeit fiúk távolléte miatt, amolyan gyerek módjára
incselkedtem, játszogattam velük.
Kisiskolás lettem, de a szünidőket szinte mindig náluk töltöttem, ragaszkodásom határtalan
lett és ugyanezt éreztem részükről is irányomban. Írni, olvasni tudtam már, s így egy alkalommal én is írtam levelet Gyurkának. Borítékba tettem, nagyapám feladta a postán.
Gyorsan kaptunk választ, nagybátyám csodálkozott, hogy már tudok írni és bizony
bevallotta: - sírt, amikor azt kérdeztem tőle, miért nem jössz haza, mert nekünk nagyon
hiányzol és el sem búcsúztál, mikor elmentél.
A nagymama is folyton emleget és néha szomorú, biztos azért, mert őket is itt hagytad.
Nem akartam én felelősségre vonni, dehogy, gyermeki szívem diktálta érzéseimet, de főleg a hiánya…
Egy pár hét elteltével csomagot küldött. Lázasan kezdtem bontogatni nagymama segítségével.
Gyönyörű hajas baba tekintett rám kék szemekkel, még sírni is tudott és a ruhája selyemből volt. Nagymama hasított bőrkabátot kapott, nagypapa téli csizmát és sok-sok
naranccsal, csokoládéval tömte meg a csomagot Gyurka. A rokonoknak is jutott egy kis apróság.
Boldog voltam nagyon, természetesen nagyszüleim is örültek az ajándéknak, de nagymama azt mondta, hogy ő annak örülne a legjobban, ha Gyurka is köztünk élne.
A levelek jöttek-mentek, csomagot is gyakran küldött, de a hiányát éreztük. Tizennégy
éves lehettem, mikor először hazalátogatott. Mindenki nagyon várta, én már napokkal
előtte aludni sem tudtam. Nagyanyám sütött, főzött. Egyszer csak egy szép autó kanyarodott be a ház udvarába. A találkozás örömteli pillanatait éltük meg, nagymamám sírt egyfolytában, de Gyurka is.
A nagy öröm után sokáig beszélgettünk, alig hitt a szemének, hogy nagylány lett belőlem.
Négy hétig tartózkodott itthon, én mindennap mentem vele, ahova ő ment, mivel így akarta.
Feszengtem a szép új kocsijában, és nagyon felnőttnek éreztem magamat mellette, de ő
ugyanolyan kislányként bánt velem, mint amikor elment. Meglátogattuk a rokonokat,
körülnézett a faluban, ahol folyton ismerősbe, barátba botlott. Kirándultunk a Balaton parton.
Nagyon csodálkozott, hogy mennyit változott minden: a szülőfaluja, az ország, az ismerős
emberek.
Egy alkalommal vettem a bátorságot és megkérdeztem tőle, - mond el őszintén, miért mentél el?
- Kisszívem, olyan furcsa dolgok keringtek a levegőben, de úgysem értenéd, de legfőképp
kalandvágy hajtott engem és a barátaimat. Jó körülmények között élek, van szép lakásom,
tisztességes munkám, már csak egy feleségre vágyom, de még nem találtam meg az
igazit - válaszolta.
- Ha itthon maradsz a nagymama nem sírt volna annyit, sokszor volt szomorú miattad, és itthon is boldogultál volna, - hadakoztam vele.
Nem sértődött meg, de arca elkomorult és csak annyit mondott halkan, - igazad van, sokszor voltak lelki gyötrelmeim…
Gyorsan elszállt a röpke négy hét, elbúcsúztunk tőle. Visszaindult választott hazájába.
A kapcsolatunk bensőséges lett, továbbra is gyakran váltottunk levelet, csomagot küldött,
sok szép ajándékkal halmozott el.
Kétévente hazalátogatott, sokszor hívott látogatóba magához Brüsszelbe, de ez valahogy
mindig meghiúsult részemről. Nagyapám és unokatestvérem ellátogattak hozzá. Ők is, és a fényképek is arról tanúskodtak, hogy egzisztenciát teremtett magának, jól és becsületesen él.
Egy alkalommal, itthonlétekor megismerkedett egy lánnyal, a barátság szerelemmé alakult.
Ekkor határozta el, hogy hazatelepül. Húszévi távollét után hazatért. Ekkor már nagyanyám nem élt, pedig most lett volna igazán boldog, ha mindezt megélheti.
A szívem most is belesajog, ha nagymama örömteli arcát láthatnám ...
Összeházasodtak a lánnyal, született egy szép kislányuk, és ami a legfontosabb, boldogok.
Nagybátyámmal való kapcsolatom nem csupán rokoni, hanem amolyan egymást féltő, óvó, igazi baráti kapcsolat.
Néha megkérdezem tőle - nem vágyódsz vissza? Oda …
- Nem, a gyökereim itt vannak - válaszol csendesen.
Én ilyenkor megnyugszom és bizakodom, hogy ez a barátság életünk végéig szól.
Szívet és Hazát cserélni sohasem tudnék. Boldoggá tett, hogy Ő sem tudott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
