A csecsemő két hetes volt


A lány tizenhat éves volt, kéthetes csecsemőjével bujkált szülei elöl a város sötét, kihalt utcáin. Tél volt, hideg, advent ideje.
A szülők, akik mit sem sejtve, hogy két hete nagyszülővé öregedtek, soha nem törődtek a lányukkal, de ha tudomást szereztek volna a hirtelenjött unokáról, bizonyára kidobták volna lányukat csecsemőstül az utcára.
Szerintem.

A még felnőtté nem vált lány másfél hónapja nem volt otthon. Berkiéknél lakott egy szükséglakásban, néha hazatelefonált és azt hazudta, vidéken dolgozik. Nem kellett neki ez a gyerek, és most életmentő gondolatokkal a fejében vágott neki az utca félhomályának.

Nem is tudta volna eltartani. Azt se tudta, melyiktől van ... Még szülés előtt elhatározta, hogy intézetbe adja, vagy egy idegen családnak ajándékozza. Az utóbbi lehetőség emberségesebbnek tűnt, bár ki tudja ...

Berkiék mindenesetre ezt a megoldást javasolták a lánynak, aki ezért most nyakába vette a várost. Házat keresett, ahová titkon lerakhatja a gyereket.
A csecsemő közben hangosan, rekedten sírdogált, kísérteties hangot kölcsönözve az amúgy is barátságtalan, hótól olvadt pocsolyás környéknek.

A lány, ez a tizenhat éves, úgy gondolta, bármelyik ház megfelel a célra, hiszen nincs az a kegyetlen, mesebeli mostoha, akinek ne esne meg a szíve egy elhagyott, keservesen síró, kiszolgáltatott csecsemőn.

Az Aradi utcában, egy sárga bérház második emeleti lépcsőfordulójában torpant meg először, majd jobbra ment a folyosón, és az első ajtó előtt megállt.
A csecsemő addigra elaludt, békésen pihent a pólyában, és egy kicsit, mintha mosolygott volna álmában. A lány lihegve megcsókolta piciny magzatának piciny homlokát, így látta a tévében, aztán lerakta az ajtó elé a csomagot.
A puszi cuppanására felriadt a kicsi, de már ott hevert az ajtó előtt, mikor újra kitört belőle a sípoló sírás. A lány várt egy pillanatot, aztán megnyomta a csengőt és elfutott. Éles, remegő hang visított be a lakásba, elnyomva a gyereksírást.
Őrült gyorsasággal szedte lábait a lány, a korlátban megkapaszkodva lerohant a lépcsőn.

A bepólyált csecsemő pedig ottmaradt egyedül a lábtörlőn, rugdalózott, hullámzott a pólya, az egészséges arcocska a gyakran megcsukló, rekedt sírástól eltorzult és kivörösödött. Szokatlan helyzet lehetett, a lábtörlő kemény volt, anyja már sehol, magányosan hevert a kopott ajtó előtt, csak a csengő hangjának levegőben maradt nyoma volt mellette.

 
Az egyik ablakból sárgás fény szűrődött ki. Két emelettel lejjebb azonban egy csecsemő, fázva anyja után sírva egy lábtörlőn, egy repedezett, zöld ajtó és egy salétromos fal társaságában.

A tizenhat éves lány pedig, akinek most már igazán nem volt senkije, valahol az utcán egy padon dideregve, összegubódzva, lelkében egy elhagyott csecsemő nyomasztó terhével.

Gábor görbe háttal magára kapta a fürdőköpenyét, kibotorkált az előszobába, a folyosóról furcsa hang áramlott befelé, kattant a zár, zörgött a kulcs-csomó, a repedezett, zöld ajtó fáradtan kinyílt, megpillantotta a lábtörlőjükön kalimpáló csecsemőt. Egy perc kellett, hogy a meglepetéstől nekidőljön az ajtófélfának, aztán hangosan bekiabált a feleségének, hogy jöjjön ki, nézze meg, mi van itt.
Nóra ágyneműtől meggyűrődött arccal vánszorgott elő a belső szobából és felsikoltott. Gábor fölemelte a kis csomagot és kérdőn nézett a feleségére.
Na, most mit csináljanak kérdezte, de az asszony csak a vállát vonogatta és üveges tekintettel bambult a lábtörlőre.

Közben hajnalodott, a szobák egyre több tárgya vált felismerhetővé, a házak és a parkoló autók fokozatosan visszakapták eredeti formájukat és színűket.

20 év múlva

Gábor, Nóra és Emmácska a felújított bérház második emeleti csinos lakásában készülődnek a Szent ünnepre. Az adventi koszorún a húszéves lány meggyújtja a gyertyát.

Ez a ház a kegyelem kútforrása számára.