Szeretettel köszöntelek kedves Látogató! Nézz körül,barangoljál kedvedre...
Zsó: Májusi szerelem
Cseresznyefa ága
Fehér sziromba öltözve,
Mint ifjú arája
Csillogó selyemben.
Várja az igéző csókot
Áhított szerelemmel,
Könnyű szellő bókol
Néki lengedezve.
Május illatát leheli,
Nászuk fészkét belepi,
Virágával puhára béleli.
Nap tüze aranyra festi.
Ajkuk egymásra olvad,
A szirmok szerteszét hullnak,
Szívük vággyal telve dobban,
Szerelmük lángra lobban.
2012-05-10
***
Zsó: Mámoros illatod
Íme bájosan tündökölsz
Rég felejtett gyönyört lehelsz
Illatod mámorossá tesz
Sokszínű szirmaiddal lengsz
Zöld kertem pompája leszel
Zsó: Vajon
Vajon téged látlak
Emlékeink fészkében, borúsan?
Fakult tekinteted földre koppan,
S esőcseppjei szomorúságodnak.
Egykoron letéptük a zárat,
Öleltük az áhított vágyat,
Karjaink testünkre olvadt,
Vajon téged látlak?
Most, vajon téged látlak,
Korhadt tető alatt sápadtan?
Cseppjei boldogságunknak,
Így ütemesen fogynak.
Atomjaira hullnak,
Elnyeli a pocsolya.
Élettelen álarcban,
Vajon téged látlak?
Zsó: Fenyők
Harmatos hajnalon
Rémes álmom volt,
Kinéztem az ablakon
Fenyők űzték álmom.
Fenyők, kik szemem
Írisze előtt cseperedtek,
Ágaikkal integettek,
Jó kedvre derítettek.
Vad vihar téphette Őket,
Szél borzolhatta kedvüket,
Nap égethette tűleveleiket,
Őket nem tarolhatta le senki sem!
Lelkük mennyekig ér,
Testüket védi az ég,
Fényes csillagok közt,
Gyógyír nékik az Ültető.
Fentről vigyázza a kékes fákat,
Óvja gondolataikat, ha bánatosak,
Letörli verejtékes álmukat,
Mint az én kínnal teli álmomat…
Ők akkor is élnek majd,
Ha a lelkük egykoron porlad!
***
Zsó: GLÓRIA
Ili nagyon szerette, ha dicsérték. Mindez igaz szívből jött, vagy megfelelési kényszerből, elvárásból… sorolhatnám. Neki mindegy volt, lényeg az a bizonyos GLÓRIA. Ha feje fölött lengett, ő volt a világ legboldogabb embere. Valódiként hangzott számára, ha az a dicséret üvöltött a hamisságtól. Még a legbutább ember is észrevette az álságot, csak Ili nem. Nem akarta, pedig érezte a tartalmát, de neki a legfontosabb volt az a bizonyos GLÓRIA, melynek fényét koptatta a sok méltatlan dicséret egy idő után. Sok barátja előtt bizonygatta, annak ékességét. Senki nem akarta észrevenni, egyszerűbb volt hallgatni. Egy barátja a temérdek közül az ízetlen szemfényvesztést finoman tudtára adta Ilinek. Ő ettől kiborult, fájt a teste, sajgott a lelke, hanyagolta munkáját. Dühét fanyar mosolya mögé rejtette. Hogy némiképp sebet ejtsen barátján bosszúként, kibeszélte kettőjük titkát. Igazmondó barátja ettől nem lett szomorú, sajnálta Ilit, hogy csak a külsőségek érdeklik, a siker, mely méltatlan volt. Csak a győzni akarás, a teljesítményfokozás érdekelte. Aki véletlenül gátolta ebben a sajnálatos hitében, félre lökte, mint egy útjába kerülő kavicsot. Számtalan barátja közül mind elfogyott lassan, már nem akartak megfelelni elvárásainak, egy idő után terhes lett számukra e fura barátság, mely talán sohasem volt az. A GLÓRIA is porba hullt így. Elvesztette kopott fényét is. Mosolyog a sárban. A por, melybe Ili könnye hullt sárrá dagasztotta egóját. Talán egyszer megvilágosodok elméje. Talán!
|
